33. Fejezet~ Wake up again

Harry:

  Majdnem este nyolcra értünk Doncasterbe, és a több mint három órás nons-stop vezetés után jócskán kifáradtam. Semmi másra nem vágytam mint egy jó meleg ágyra és egy kis nyugalomra. Egy jó nagy alvás után, talán ha reggel felébredek minden hirtelen megoldódik, Louis vissza jön velünk, és éljük tovább boldog életünket, mintha ez sosem történt volna meg.

-Akkor mindannyian egyetértünk abban, hogy holnapra halasztjuk a Louis-sal való találkozást?-kérdeztem kimerültem.

-Szerintem se lenne jó ötlet, most így este bele bonyolódni, meg Louis-nak is szüksége lehet még egy kis magányra és gondolkodási időre.-helyeselt Liam. 

 Hálás voltam neki, hogy ő is leutazott velünk, mert valljuk be elég kínos lett volna szituáció, amikor hárman szembekerülünk, Louis, Abbie és én, legalább így ő majd hárítja egy picit a villámokat.

-Akkor menjünk és keressünk valahol egy szállodát, és tegyük el magunkat holnapra.-mondta Abbie is, aki az út nagyrészét azzal töltötte, hogy szótlanul bámult ki az ablakon és árgus szemekkel vizslatta a mellettünk elsuhanó fákat, falvakat és réteket.

-Csak ne valami túl feltűnő helyet, semmi szükség nincsen most a nagy felhajtásra, mert a végén Louis előbb fogja az internetről megtudni, hogy itt vagyunk, minthogy holnap elmehetnénk hozzá.-tette hozzá Liam. Természetesen egyetértettünk vele, és egy kis motelre esett a választásunk. Egy szobát béreltünk ki, Abbie-val mi elfoglaltuk a nagy francia ágyat, Liam pedig a falnál lévő egyszemélyes ágyra heveredett le. 

 Rögtön felhívtuk az otthon maradottakat, akik helyzetjelentést adtak az ott történő eseményekről, és sok sikert kívántak nekünk holnapra. Utána gyorsan megfürödtünk, és befeküdtünk az ágyunkba, leoltott villanyoknál kuksoltunk éberen, valahogy egyikünk szemére sem jött álom. Végül Abbie törte meg a csendet, hideg lábfeje az enyémhez préselődött.

-Mindennek én vagyok az oka.-suttogta bele a sötétségbe.

-Pontosan tudod, hogy te nem tehetsz semmiről.

-Márpedig ha én nem keveredtem volna bele az életetekbe, most semmi gondotok nem lenne. De csak bajt okoztam és problémát. Neked is, Louis-nak is, és még neked is Liam. Utálom, hogy emberek miattam szenvednek.

-Ezt a gondolatmenetet azonnal fejezd be!-ripakodtam rá, miközben a mellkasomra vontam a fejét.-Ez nem egy olyan helyzet, amiben bárki is hibás lenne, egyszerűen így alakult ez az egész és kész. Az élet szívás.

-Harry én nagyon büszke vagyok rád, hogy ilyen jól tudod mindezt kezelni, láttátok, hogy én, hogy kiborultam, amikor Maddie-ről volt szó, szegény Louis-nak majdnem betörtem az orrát.

-Aza baj, hogy az nem segítene semmin.-mormogtam már félálmomban, és mielőtt végleg elnyomott volna a hirtelen rámtörő álmosság, még odafordultam Abbie-hez.-És tudd, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy belekevert az életembe.

***

 Reggel miután szépen komótosan megreggeliztünk hármasban, lassan megrágva minden egyes falatot, hogy a lehető legkésőbbre halasszuk az indulás pillanatát, eldöntöttük, hogy az lesz a legjobb, ha először egyedül én megyek el Louis-hoz, hogy négyszemközt meg tudjuk mindezt beszélni, (bár igazából fogalmam sem volt, hogy mit mondjak neki) és csak utána csatlakoznak Abbie-ék, és ha minden a terv szerint halad, akkor délután már négyen fogunk autókázni London felé. 

 Idegesen vezettem el a házukhoz, és amikor becsöngettem az anyukája nyitott ajtót, akivel elég jó viszonyban voltam én is.

-Jó reggelt Jay!-köszöntöttem.

-Harry! Te meg, hogy kerülsz ide a világvégére? Louis érkezésétől is nagyon meglepődtem, de arról végképp nem volt szó, hogy te is megjelensz!

-Louis után jöttem igazából, muszáj lenne vele beszélnem.

-Ő nem aludt a házban, a kerti kis kunyhóban töltötte az éjszakát, ott megtalálod.-mondta, és miután pár mondatot csevegtünk végül elérkezett a pillanat ami elől nem volt már mentség, elérkezett a pillanat, amikor elé kellett állnom. Félve kopogtam be a kis ház ajtaján, de miután nem érkezett válasz, lassan benyitottam.

-Jézusom!-kiáltottam fel meglepetésemben, hiszen amint beléptem kiderült, hogy Louis nem volt egyedül. Két meztelen lány társaságában aludt a földön.

-Úristen mit keresel itt?-kiáltott fel amikor magához tért.

-Kettőt találhatsz. Téged. De úgy látom nem alkalmas az időpont.-mosolyodtam el önkéntelenül is, ahogy végig mértem az esti szerzeményeit.

-Szerintem menjünk ki  kertbe.-felelte, ahogy magára rángatta a ruháit..Úgyhogy leültünk kinnt a harmatos fűbe. Hosszú percekig csak némán bámultunk magunk elé, és amikor kezdett már fellettébb kínos lenni a hallgatás, megszólaltam.

-Mégis hogy gondoltad, hogy írsz egy levelet, majd eltűnsz mint a kámfor? Tudod valamivel több magyarázatot vártam volna, vagy hogy legalább a szemembe mondd.

-Féltem a reakciódtól.-nyögte végül.

-Ne aggódj én nem foglak megütni, mint Liam.-mondtam, és egy halvány mosoly suhant át az arcán.

-De most akkor mi lesz velünk?-kérdezte végül.

-Először is szépen felöltözöl, hazaengeded ezeket a csajokat, majd beülsz velünk, Abbie-vel és Liam-mel a kocsiba, hazajössz, és holnap este pedig koncertezni fogunk.

-Jó, de most mindenki utál engem. Legfőképpen én is saját magamat..

-Mégis, hogy utálhatna bárki is egy Louis Tomlinsot? Bármi is történjen te mindig is az én Louis-om maradsz.-öleltem meg, és talán magam sem értettem, hogy miért ölelgetem azok után, hogy nemrég jelentette ki, hogy bele van zúgva a barátnőmbe, és valóban minden okom meg lenne rá, hogy utáljam és eszméletlenül féltékeny legyek rá, mégis elszállt minden dühöm abban a pillanatban ahogy ránéztem. Elképzelésem sem volt, hogy hogyan fogjuk megoldani, úgy hogy senki se szenvedjen tőle, de abban a pillanatban talán nem is számított...