44. Fejezet~Elfelejtett Emlékek

Dária:

 -Azonnal beszélnünk kell Giullaum-ékkal!-sipítoztam a taxiba Maddie-nek.-Nem is tudom, hogy gondoltunk, hogy egyszerűen csak ideállíthatunk, és megúszhatjuk a teniszezést mindenféle balhé és hazugság nélkül.

-Félek az igazságtól!-merengett ki az ablakon Maddie.-És félek, hogy elvesztjük őket, hogy elvesztem saját magamat.-tette hozzá olyan halkan, hogy alig értettem.

 Egy nap alatt teljesen felfordult az idilli életünk, felborult minden és a legrosszabb az volt, hogy mi sem értettünk semmit. Az utolsó emlékeim tegnap estéről voltak, amikor már kezdett már későbbre járni, legalább ötször eldöntöttük, hogy na most már aztán ideje hazamenni aludni, hiszen a a megérzésem is az súgta, hogy elég volt ebből, mert egyértelművé kezdett válni, hogy ők többet akarnak tőlünk puszta baráti-munkatársi viszonynál és bármennyire is kedvesek meg viccesek voltak, nekünk ehhez nem fűllött a fogunk. De végig csak marasztaltak minket, újabb koktélokkal halmozva el minket. Mikor éppen kimentek mosdóba, Maddie-vel elhatároztuk, hogyha vissza jönnek, akkor már ténylegesen elbúcsúzkodunk tőlük, de még előtte lehajtottuk a vizespoharukat, hogy egy kicsit kitisztítsuk a fejünket indulás előtt. Innentől már zavaros a kép, Victorék valami miatt nagyon kiborultak, hogy ittunk a poharukból, Maddie nevetve igyekezett őket csitítani, hogy de hiszen ez csak víz, ám én ekkor már csak a hely bordó és arany színkavalkádját láttam összefolyni a szemem előtt. 

 És akkor megtörtént a katasztrófa, reggel mellettük ébredtünk. Ott voltunk a házukban, az ágyukba és hiába szedtem össze magamat, hiába koncentráltam minden egyes idegszálammal az éjszakára, nem emlékeztem semmire. Mintha egy feketelyuk tátongott volna az emlékezetemben. Megijedtem. Megijedtem saját magamtól, hogy már magamba sem tudtam bízni. Kapkodva, a hisztériás roham szélén állva kapkodtuk össze Maddie-vel a cuccainkat, és lopóztunk ki a házukból, amíg a franciák még aludtak. De nem volt sok időnk tanakodni, mert már ígyis késésben voltunk a megbeszélt teniszről, s kénytelenek voltunk úgy dönteni, hogy összeszedve magunkat elmegyünk a meccsre, és utána kiderítjük az igazságot amilyen hamar csak tudjuk, ám nem kalkuláltuk bele, hogy Zayn-ék már most magyarázatra várnak, és bármennyire is szerettem volna megnyugtatni, az ölébe fészkelni magamat, elmondani neki, hogy mindennél jobban szeretem és nem történt semmi. De nem tudtam... 

 Amikor végre odaértünk Victor apjának hatalmas rezidenciája elé, ami inkább hasonlított egy francia kastélyhoz, mintsem két tinidzser fiú nyári szállóhelyéhez, remegő kézzel nyomtuk le a csengőt.

-O hát máris hiányoztunk nektek?-nyitott ajtót Victor hatalmas vigyorral az arcán.-Csini a szerkó!-mérte végig az edzőcuccunkat.

-A tied meg egy kicsit hiányos.-vágtam rá, hiszen a mindössze egy szürke boxert viselt.

-Tegnap ez egyikőtöket sem zavarta!-nevetett.

-Na jó ez egyáltalán nem vicces. Ezt te most komolyan élvezed?-háborodott Maddie is. Úgy látszik egy kicsit elszégyellte magát, mert csöndbe beinvitált minket a hatalmas márványkővel borított konyhába, ahol Guillaume éppen isteni nyugalommal kanalazta a müzlijét, és gyorsan magára kapott egy nadrágot és egy világoskék inget. Guillaume-on sötétzöld köntös volt, szőke haja kócosan meredt az égnek.

-Nahát nahát visszatértetek!-üdvözölt ő is minket, és nem tudtam eldönteni, hogy a a szeme furcsa csillogása, vajon annak tudható be, hogy örül a jelenlétemnek, vagy valami egészen másnak. Félelemnek? Mégis mitől félne pont ő?

-Muszáj tudnunk, hogy mi történt tegnap este!-tértem rögtön ujjaimat tördelve a lényegre, nem akartam tovább húzni, ezt a kínos beszélgetés.

-Hogy tegnap este?-nyammogott Guillaume két falat között.-Hát tudod együtt voltunk a bárban, aztán kicsit kiütöttétek magatokat, feljöttetek hozzánk ésatöbbi.-hadarta le, és látszott rajta, hogy igyekszik minél hamarabb túllenni ezen az egész témán.

-Mégis mi az az ésatöbbi? És mi a fenéért nem emlékszünk mi semmire?-kezdte elfeszíteni a türelmet Maddie, aki fel alá járkált, még mindig a teniszütőjét szorongatva.

-Nyugi, nyugi.-csitította Victor.-A csóknál tovább nem mentünk, nem akartunk még nagyobb bajba keveredni a szupersztáraitokkal, bár nem lett volna az ellenetekre. És az hiszem betett nektek az utolsó pohár erős ital, amit a mi poharunkból döntötettek le ugyebár.

-Azt hittük víz volt.

-Hát tévedtetek.-nézett jelentőségteljesen Guillaumra, és végig az volt az érzésem, hogy valahogy nem a teljes igazságot halljuk.

-Egy csók...-keseredtem el teljesen, és bár örülhettem, hogy más nem történt, már ennek a tudata is teljesen összetört. Sohasem csaltam meg még s senkit, ez nem az én terepem. Én a rózsaszín, édes tündérmeséket a szeretem, az örökké tartó szerelmet meg a happyendet. Én nem szeretek hazudni, embereket megbántani, fiúk szívével játszani. Ez nem én vagyok, ez nem  Dária.

-Sajnáljuk, ha megbántátok, mi nem akartunk semmi rosszat.-mondták, és nehéz volt akárcsak magam elé képzelnem, ahogy én Guillaume, Maddie pedig Victor szájában csüng. Egyszerűen hihetetlen.
-Viszont nekünk lassan indulni kell dolgozni. Jöttök velünk ti is?
-Kicsit később megyünk be, van egy-két elintézni valónk.-közölte borúsan Maddie, és ugyanazt a hitetlenkedést láttam rajta, amit saját magamba éreztem.
-Hát jól van, sok sikert a barátaitokhoz. Hívjatok, ha szükségetek van ránk.-próbáltak kedvesek és megértőek lenni, de jelen pillanatban ez nem sokat lendített a helyzetünkön.
-Hát ezt mesésen elszúrtuk.-fakadt ki Maddie, amint kitettük a lábunk abból az elátkozott házból.
-Bravó, bravó! Hogyan szúrjuk el tökéletes kapcsolatunkat, anélkül, hogy egyáltalán el akartuk volna példa pompás megtestesítői vagyunk. Mégis mihez kezdjük? Hogy állítsunk oda hozzájuk?
-Sziasztok srácok, kiderítettük, hogy tegnap smároltunk, meg ott aludtunk az új francia munkatársainknál, ja és mindebből mi semmire nem emlékszünk, úgyhogy nem kell haragudni. De amúgy nem rajtunk múlt, hogy nem történt köztünk más is.-mondta keserűen Maddie, és valóban irónikus volt.
 Végül felhívtuk Abigélt, aki elmesélte, hogy tegnap este mi történt a webkamerán, hogyan hallották meg a fiúk Harry élménybeszámolóját, és hogyan döntötték el, hogy átjönnek hozzánk. Mi pedig kifejtettük neki ezt a hatalmas zavaros botrányt, amibe belecsöppentünk, hiszen ő is találkozott annak idején Victor-ékkal, tehát pontosan tudta kikről van szó.
-Drágáim nyugodtjatok meg, biztosan van erre valami megoldás.
-Na mégis mi? Zayn helyében olyan nagy ívben dobnám ki sajátmagamat, hogy a lábam se érné a földet, és ezért egy pillanatra se hibáztathatnám.
-Nekem akkor sem stimmel valami. Ez az egész emlékezetkihagyás nagyon gyanús.-filózott.
-Ja, jótanács, ne idd le magad a sárga földig idegen fiúkkal.-szólt Maddie, és valóban igaza volt.
-Nekem most muszáj mennem, kezdődik a fotózás, de beszélek Harry-vel és kitalálunk valamit. Legkésőbb holnap reggel jelentkezem, mert este egy bankettra vagyok hivatalos.-mondta, majd letette a telefont.
 Ezúttal pedig Niall számát tárcsáztam.
-Niall, muszáj beszélnünk! Átmehetünk hozzád Maddie-vel, mondjuk most azonnal?
-Jézusom, megijesztessz. Jól vagy?
-Hát nem igazán mondhatnám. De mindent elmesélek majd.
-Úgy volt, hogy Heather-rel állatkertbe megyünk, de természetesen át rakom későbbre, ha fontos.
-Ne, akkor felejtsd el. Nem akarunk a terhedre lenni.
-Ne hülyéskedj Dária, ez nem is kérdés. Várlak nagyon!
-Köszönöm! És megtennéd, hogy áthívod Louis-t? Jó lenne, ha ő is ott lenne.
-Persze, persze. Zayn-ék is jönnek ugye?
-Nem, de majd meglátsz mindent.-mondtam neki, és már el is indultunk feléje. Körülbelül egyszerre érkeztünk meg Niall-hoz a lihegő Louis-sal, aki a kockás pizsama nadrágját viselte.
-Csajok Niall mondta, hogy vészhelyzet van, rohantam ahogy tudtam!-nézett ránk kérdően, megölelte Maddie-t, majd az én karomat is megszorította biztatóan. Mind a négyen bevonultunk az otthonos nappaliba, és levetettük magunkat a szőnyegre.
-Könyörgök, kérlek ne utáljatok minket nagyon, ha most elmesélünk mindent!-bújtam oda Niall-höz, és kihasználtam az alkalmat, ahogyan védelmezően átkarolt és a mellkasára szorítottt, talán már nem fogja ezt tenni, ha megtudja, mekkora egy szemétláda voltam az egyik legjobbarátjával, aki valószínűleg most összetörten kóvályog valahol. Miután szipogva előadtuk nekik az egészet az elejétől a végéig, legnagyobb meglepetésünkben Louis hatalmas nevetésben tört ki.
-Hát ez jó! Azt hittétek, hogy át tudtok verni? Hogy be tudjátok etetni a nagy Louis Tomlinson-nal ezt a lehetetlen sztorit!-gurgulázta.-Na hol van a kamera?
-Lou nincsen semmi kamera!-nézett rá komolyan Maddie.
-Lányok, komolyan jó színészek vagytok mind a ketten.-karolt bele Maddie-be.
-De Louis tényleg nincsen itt egy rohadt kamera sem, bár lenne. De ez most tényleg nem vicc.-állt a sírás határán Maddie is. Beletelt pár percbe, amíg sikerült meggyőznünk, hogy tényleg nem az ő megviccelésükről van szó.
-Hát akkor ebben az esetben ez nagy szívás.-jelentette ki.-Tudjátok egyszer amikor én is többet ittam a kelleténél a doncasteri reptéren ébredtem. Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, úgyhogy át tudom érezni a helyzetet.
-Ja, természetesen azzal a különbséggel, hogy te azzal az akcióddal, nem törted össze senkinek sem a bizalmát.-mondta halkan Niall, és láttam rajta, hogy magába küszködik azzal, hogy kinek a pártjára álljon.
-Dária, tudod, hogy te vagy a legjobbarátnőm, és mindkettőtöket nagyon szeretlek csajok, de Liam-nek és Zayn-nek nagyon nagy fájdalmat okoztatok most, és ők is a legjobbarátaim.  Muszáj lesz ezt valahogy helyre hoznotok.-ölelt meg végül, és már nem bírtam visszatartani a könnyeimet, összevissza pottyogtattam szegényke polóját.

***

 Liam:

  Ott álltunk a lányok irodájában, szemtől szembe a két francia fiúval, akiknek a saját szájából akartuk hallani a történetet. Abigélen, és Harryn keresztül tudtuk meg, hogy kik is azok a titokzatos alakok, akiknél az éjszakát töltötték a barátnőink, és minekfolytán Maddie és Ria azóta sem kerültek elő, Zayn-nel úgy döntöttünk legalább velük beszélünk. Nem érdekelt már, mennyire fog fájni, amit mondani fognak, nem érdekelt már semmi, egyszerűen csak tisztán akartam látni, mert ez az értetlenség és semmittudás megőrjített.

 Nem kellett bemutatkoznunk nekik, az első pillanatban levették, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Márkás öltöny viseltek, és az egész megjelenésükből sugárzott a gazdag francia sikk.

 A világosbarna, magabiztos srác mesélt, egyértelmű volt, hogy kettejük közül, ő a vezéregyéniség, a másik szőke hajún látszott, hogy a pokolba kívánja ezt az egészet és feszélyezi őt a jelenlétünk. Valami  régi ismerettségről, meg elhagyott kulcsról zagyvált először, majd a bárról meg alkoholról és arról, mennyire sokat ittak a lányok, és nem merték őket egyedül hazaengedni, ezért gondolták, hogy inkább, aludjanak náluk,  hogy a lányok megcsókolták őket, és nekik kellett leállítaniuk, mert természetesen ők tudták, hogy itt vagyunk mi.

 Egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha egy politikus próbálna meggyőzni a lehengerlő beszédével, majd szépen lassan tudatosultak bennem a szavai és éreztem ahogyan átjárja a mellkasomat a fájdalom.

-Nem hibáztathatjátok  őket. Ők csak két fiatal, aranyos lány akik hirtelen belekeveredtetek a ti sztárságotokba, ebbe az egész felhajtásba, amihez nekik semmi közük nincs. Mindig csak a ti árnyékaitok lesznek. Dária még tizennyolc sincs, még szinte gyerek-szólalt meg először a szőke.

-Mindenhova rajongók követik őket is, csomó utálatot kapnak, és el kell viselniük mindent ami ezzel jár, talán túl hamar jött ez az egész nekik, és ti sohasem tudjátok majd nekik megadni azt a nyugodt, normális kapcsolatot, amire szükségük van. Ti nem tudjátok...-vette át a szót megint a másik, aki már kezdett olyan szinten irritálni, hogy legszívesebben lekevertem volna neki egyet.

-Csupán annyit kértünk, hogy meséljétek el a tegnap estét, nem pedig, hogy oktassatok ki minket a párkapcsolatunkról.-szólt Zayn ingerülten.

-Ahogy gondoljátok, kész öröm volt megismerni titeket!-vetettek véget a beszélgetésnek, mi pedig elhagytuk az épületet amilyen gyorsan csak tudtuk.

-Szerinted igaza volt?-kérdeztem Zayn-től.

-Szerintem egy beképzelt pöcs.-felelte, de pontosan láttam a szomorú szemein, hogy ő is ugyanúgy elgondolkozott a szavai jelentőségén, mint én. Talán tényleg, nem azt adjuk Maddie-éknek, amire szükségük lenne...

-