40. Fejezet~ Néha muszáj dönteni

Harry:

 -Na mi a helyzet édesem?-vontam félre Abbie-t, mert majd megölt a kíváncsiság, hogy mégis mi folyik itt. Egyszerűen már távolról megéreztem, hogy itt nem csak egyszerű bájcsevejről volt szó, hanem valami lényeges történt.

-Harry én nem tudom mit csináljak...-borult a nyakamba.

-Úristen mi történt? Mondd már!-és el se tudtam képzelni, hogy mégis most mi baj lehet.

-Modellként szeretnének foglalkoztatni, épp most ajánlottak egy  állást  nekem!

-De hát ez fantasztikus! Gratulálok! Mindig is ezzel akartál foglalkozni, gyönyörű vagy, magas, vékony és fotogén. Most pedig úgy látszik végre felfedeztek.

-Igen tudom, és örülök is neki nagyon. De már két nap múlva Milánóba kéne utaznom, hogy részt vegyek egy kampánynak a fotózásán. A Vogue Italy-ban szerepelhetnék ami hatalmas szó, kislány korom óta erről álmodok.

-Még mindig nem értem hol itt a probléma ezzel...

-Két hétig kinnt kell majd maradnom Olaszországba, és már csak egy hónap van hátra a nyár végéig. És tudod, ahogy beköszönt a szeptember nekünk vissza kell utaznunk Budapestre, vissza a suliba, a rendes megszokott életünkbe, és akkor már nem leszünk így együtt minden nap. Nektek itt lesznek a turnék, a fellépések, nekünk meg otthon az érettségik, továbbtanulás, felvételik. Ez a négy hét van  hátra a boldogságunkból, és ha elfogadom a munkát, azzal ez két hét elveszik.-fejezte be, és ekkor értettem csak meg milyen súlyos döntés előtt áll. Néztem az arcát és a szivem szakadt meg a gondolattól is, hogy elmenjen, hogy itt hagyjon, hogy két felmérhetetlen értékű hetet vesztegessünk el a szerelmünkből. Féltem, hogyha most elmegy, akkor soha nem fogjuk bepótolni a távollétét, de nem lehettem önző. Itt van előtte a nagy lehetőség, lehetőség arra, hogy híres legyen, hogy azzal foglalkozhasson amit szeret, hogy valóra válthassa az álmait. Ha engem akkor három évvel ezelőtt bárki is visszatartott volna, hogy jelentkezzek az X-factorba, sohasem éltem volna át mindezt a csodát, sosem ismerkedhettem volna meg a legjobbarátaimmal, sohasem lehettem volna világhírű, sohasem énekelhettem volna milliók előtt, és valószínűleg még mindig egy pékségben sütögetném a kenyereket.

-El kell menned. Nem szalaszthatsz el egy ilyen életre szóló lehetőséget.-csókoltam meg, miközben egy részem legszívesebben azt ordította volna, hogy ne menj, maradj itt örökre!

***

Niall:

  A fotózás elég jól sikerült, remélem a rajongók is meglesznek elégedve az új képekkel, meg a videóinterjúkkal amiket csináltunk. De a vége felé, már csak Abbie állásajánlatáról volt szó. Nem irigyelem őt,  én  sohasem voltam jó a nagy döntések hozásában, neki pedig holnapra kell eldöntenie, hogy utazik-e vagy sem. Szerencsére ezen most nem nekem kell rágódnom, és amennyire okos lány, biztosan a helyes döntést fogja hozni. Louis hozott haza, és ahogy megálltunk a kocsival a házam előtt  a szívverésem is megállt egy pillanatra. Heather ült a lépcsőimen, mellette pedig két hatalmas bőrönd pihent.

-Louis én nem merek kiszállni!-néztem rá könyörgően.

-Csak hallgass a szívedre, meg azért az eszedre is egy kicsit. Úgysem dughatod a fejed a homokba örökre, ideje, hogy szembenézz vele, és dönts.-nézett rám komolyan, és nagyon hálás voltam a biztató szavainak. 

 Remegő lábakkal szálltam ki a kocsiból és láttam, ahogy Heather szemei felcsillantak, ahogy észrevett.

-Mióta vársz itt?-kérdeztem és igyekeztem a lehető legközömbösebb hangot megütni.

-Kerek három órája. Már éppen lemondtam róla, hogy láthatlak. Nemsokára itt lesz értem a taxi ami a buszpályaudvarra visz, haza megyek Mullingar-be, azt hiszem nincs már több keresni valóm itt. Tudom, hogy valószínűleg én vagyok az utolsó ember akit látni akarsz, de én nem tudtam volna úgy elmenni, hogy ne találkozzunk még egyszer utoljára.

 Ezernyi gondolat csapongott a fejembe, hirtelen rám zúdult minden, amiről eddig megpróbáltam elfelejtkezni. Fülembe csengtek a fiúk ovó szavai, eszembe jutott a nap, amikor összevesztem ezen Dáriával, az érzés amit Heather iránt éreztem amikor még azt hittem minden rendben van, és a pillanat amikor mindez az illúzió összeomlott, mint egy rozoga kártyavár. Percekig némán álltam, kerestem a szavakat, kerestem a megoldást és úgy éreztem szétszakít ez a kettőség.  De még mielőtt megszólalhattam volna a taxi megérkezett. Heather csak állt ott, szemeiben  remény,  szomorúság és kétségbeesés tükröződött,  ahogy arra várt, hogy megállítsam, vagy, hogy legalább válaszoljak neki.

-Az lenne a legjobb, ha most elmennél.-nyögtem ki végül a szavakat, mintha nem is én irányítottam volna a nyelvemet. A cipőmet bámultam végig, miközben a szemem sarkából láttam, hogy bepakolja a nehéz börőndjeit a csomagtartóba. Nem segítettem neki.

-Ég veled Niall!-suttogta alig hallhatóan, hangja remegett a rátörő sírástól. Majd beszállt az anyósülésre és bemondta a taxisnak a címet.Csak akkor néztem fel, amikor az autó már elindult, a visszapillantó tükörből még egy utolsó pillanatra megláttam könnyes szemeit. Valódi könnyek voltak.

 Berohantam a házba, levetettem magam a kanapéra, és felhangosítottam a rádiót. Bon Jovi egyik száma szólt éppen, és úgy éreztem a lelkembe mar a dalszövege.

 Hirtelen rádöbbentem, hogy lehet, hogy Heather nem tökéletes, lehet, hogy hibázott, de ha most engedem, hogy így egyszerűen kisétáljon az életemből, akkor én követem el a legnagyobb hibát.

 Azonnal taxit hívtam, mert tudtam, hogy Louis és az ő vezetési tempója most nem lesz elég. Az egész utat végig idegeskedtem, és vehemens kövér taxisnő áradozása nem segítette, miközben huszadszorra sipítozta el, hogy mennyire imádja az édes kis buksimat, és hogy a One Direction a legennivalóbb együttes akit valaha ismert. Amikor végre megérkeztünk az pályaudvarra, Heather már éppen felfelé szállt a buszra.

-Várj!-kiáltottam utána, és természetesen mindenki felénk fordult, és pár srác rögtön előkapta a kameráját, hogy levideózhassák a történéseket, de most még ez sem érdekelt.

-Niall, hogy kerülsz te ide? Azthittem, annyira mérges vagy, hogy szóba sem állsz velem többet.

-Mi lenne, ha ezt az egészet elölről kezdhetnénk?-kérdeztem, és már biztos voltam a döntésemben,

-Én lennék a legboldogabb!-sírta és nevette egyszerre.

-Akkorhát szia Heather! Ezeréve nem láttalak. Mi történt veled a gimi óta? Gyere üljünk be valahova egy kávéra.-mosolyogtam rá, és csak remélni tudtam, hogy nem bánom meg, hogy vállaltam a rizikót.

-